Kék utca

A Kék utcában a havi egyszeri rendes szerdát tartották éppen, amikor egy hatalmas halványlila postakocsi, elõtte két megtermett lóval, befordult az utca végén.
Éppen szerda volt, tehát Tintilla tündérlány csak félve tekintgetett kifelé a kis toronyszobájából, és szerda alkalmából Ervin, Gyurma Gézáék égszínkék kutyája is a „körültekintően óvatos” testtartását vette fel.
A halványlila postakocsi bakján egy meglehetős figura ült. Legalábbis ezt gondolta magában Tímár Henrik magándetektív. Állt felesége, Sára ablakában, az elhúzott függönynél és azon töprengett, milyen is a bakon ülő valaki. „Milyen is, milyen is?” – töprengett, majd eszébe jutott. - „Meglehetős!” Ebben benne volt valami fenyegetés és valami figyelemfelkeltés is, benne volt valami távolságtartás, és benne volt a titok.

Pedig a bakon ülő keszeg kis ember, hatalmas fekete cilinderrel a fején, mindennek volt mondható, csak titkosnak nem. Ugyanis, ha Tímár Henrik kinyitotta volna a szemét, tán még azt is észreveszi, hogy a halványlila postakocsi oldalára nagy girebegurba betűkkel az van írva, hogy ”Karoli, a rettentő! Szabaduló- és erő- és hárfaművész, valamint alanyi költő.” Ez utóbbi cím csak úgy hányavetin volt utólag odapingálva, látszott rajta, hogy maga Karoli úr sincs egészen tisztában a jelentésével, de valószínűleg fontosnak tartotta, hogy a költők sorából valamelyest kiemelkedjen.

A halványlila postakocsit pontosan Sára házával szemben állította meg Karoli úr. Ez azért is volt furcsa, mert Sára házával szemben csak egy üres telek volt. Egy kis négyszögletes tér, ahova néha egy fagyiárus triciklis és egy léggömbárus tért be, hogy portékáikkal megbontsák a Kék utca álmos rendjét. De Tímár Henriknek arra sem volt ideje, hogy a fagyi- és léggömbárusra gondoljon, mert mire kinyitotta volna a száját, hogy szóljon Sárának, addigra Karoli úr leszállt a bakról és bement. Be bizony. Az üres telken álló cirkuszi sátorba. Ami hipp-hopp ott termett. Tímár Henrik felhúzta a bal, majd azonnal ezután a jobb szemöldökét, és azt gondolta: „Nocsak.”

A Kék utca lakói igazából úgy tettek, mintha teljesen természetes lenne, hogy a földből egyik pillanatról a másikra kinő egy cirkuszi sátor. Sőt, Karoli úrra sem néztek csodálkozva, amikor rettentő nagy fekete cilinderében belépett Karcsi kócerájába, és Csiki-csuki-csoki hercegnőtől azután érdeklődött, hogy hol találhatna valami kellemes éttermet, netán kifőzdét. A hercegnőnek jobb ötlete nem volt, egyből Gizellához irányította Karoli urat, azzal, hogy aki pompás fahéjas angyalhajat tud sütni, az biztosan tud ebédet is főzni.
Lényegében így volt, Gizella onnantól kezdve ebédet főzött neki, Karoli úr pedig minden különösebb felhajtás nélkül lett a Kék utca lakója. Még Tímár Henrik is elfogadta olyannak, amilyen, sőt kitüntető barátsága jeléül úgy köszönt rá, hogy: - „Mendegél a mandarin.” Amire Karoli úr csak annyit válaszolt hunyorogva: - „Füstikél a Karoli!” És ennek a világon semmi értelme nem volt.

Gabi néni mosodájának első kuncsaftja is Karoli úr lett. Gabi néni egyáltalán nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de kezdettől fogva igencsak megkedvelte Karoli urat. Mi tagadás, Karoli úr is szívesen battyogott le Gabi néni - a nagy kanyaron túl álló - házához, még akár hárfájával együtt is, hogy muzsikával szórakoztassa a mosodatulajdonost és macskáját. Bár ez utóbbi, Halmai Ádám, kissé neheztelt Karoli úrra, ugyanis Gabi néni hajlamos volt az ő ellátásáról megkésve gondoskodni, úgy belefeledkezett időnként a hárfamuzsikába.
- És azt tudja, drága Gabika... – mondta egy decemberi délutánon teljesen halkan Karoli úr.
- Csak Gabi néni, Gabi néni – vágott közbe suttogta a vasalódeszka mögül Gabi néni. De Karoli úr révedten bambult kifelé a kirakatüvegen át a kék égboltra: - Tudja azt, hogy a csillagokig egyáltalán nem kell az égig repülni?

Gabi néni csak bölcsen mosolygott. Hát pont ő ne tudná? Hát pont neki magyarázza, neki, aki már azt is tudja előre, hogy…
Na de várjuk meg mindennek a maga idejét…...

(Első közlés a Nők Lapja Cafe-n)

A Pink Lapok hirdetési újságban már több hete benne volt a hirdetés egy bizonyos csendes, de roppant robosztus, erõs, de roppant hangulatos Kék utcai ingatlan eladásáról. Gabi néni igazából azt sem tudta, hol van a Kék utca.
De annyira nagyon rühellte már a vadvirágos rétet, ahol addig élt, hogy mielőbb valami megoldás után kutatott. „Kék utca, Kék utca, jól hangzik” – gondolta magában.
- És kedves Ádám, ön mit gondol erről? – nézett szürke házimacskájára az orrára tolt okuláréja mögül.
Halmai Ádám leginkább semmit nem gondolt a dologról. Általában nem gondolt semmit, pláne nem dolgokról. Neki az volt a fontos, hogy egy meglehetősen puha, és meglehetősen meleg helyen tölthesse a nap egyik felét, a másik felét pedig szintén. Halmai Ádám ugyanis azon házimacskák közé tartozott, akikből velejükig kiveszett a vadászösztön, ezért ha véletlenül egérrel találta volna szembe magát, hát nagy valószínűséggel ő futott volna el az egér elől.
Egyébiránt Halmai Ádám megkérdezése amúgy is csak költői kérdésnek számított. Ezt Gabi néni pontosan tudta, inkább csak magának ismételte a dolgot, aztán felhívta a Kacsaláb Ingatlanirodát, és megvette a Kék utcai házat. Anélkül, hogy megnézte volna. Gabi néni ugyanis pontosan tudta, az a ház neki nagyon jó lesz. Azt is tudta, hogy a mosodáját a földszinti üzlethelyiségben fogja megnyitni, és bizisten arról is volt némi fogalma, hogy a bűbájos toronyszobába miféle szerzet fog beköltözni. De ne szaladjunk ennyire előre!

Gabi néni foglalkozását tekintve mosónő volt. Olyan mosónő, aki automata mosógéppel mosta a szennyest, és apró varázslásokkal tisztogatta a lelkeket. Vagyis Gabi néni nem tűrte, ha valakinek valami sötét árnyék borult a lelkére. Ilyenkor az okuláréját a homlokára tolta, pöttyös kis kötényének kötőjét a háta mögött masnira kötötte, és jelentőségteljesen suttogva annyit mondott maga elé, hogy: - Nnnnna!
Megjegyzem, Halmai Ádám erre még csak a fülét sem szokta megzizzenteni.

Gizella volt az első, aki felkereste Gabi néni mosodáját, és mivel Gizella éppen előző napon rakta tipp-topp rendbe az egész házat, hát volt ideje, hogy fecserésszen a Kék utca legújabb lakójával. Gabi néni angyali mosollyal hallgatta Gizellát, aki, mi tagadás, roppant mód örült, hogy egyszerre lett ilyen fontos és ilyen népszerű teremtés.
- És képzelje csak, kedves Gabriella… – fogott bele egy újabb történetbe.
- Gabi néni, csak Gabi néni - mondta Gabi néni, de Gizella meg sem hallotta, hogy más is kinyitotta a száját rajta kívül.
- Szóval mondom, hát itt van ez a kis teremtés, ez a Mártika! Hát, mondom magának, a legokosabb mindünk közül. Igaz, vannak neki furcsa dolgai is, például nyáron ez az ügy, hogy ugye a kandallójába mászott. No de hát, ha nem mászik, akkor bizony sosem ismerjük meg a kis hercegnőt. Mondtam már, a kis Csiki-Csuki-Csoki hercegnő, a csokiboltos, tudja, a Karcsi felesége. Na jó, hát azóta sok minden azért már megjavult, Karcsi először, aztán a csokibolt is újra kinyitott, szóval mit is akartam…? Ja igen, hogy ez a Mártika. Nézze, szerintem Domonkos odáig van Mártikáért…

Gizella pontosan itt vett egy mély levegőt, amikor motorberregés hangzott, és bekanyarodott a bolt elé Ló Tamás telefonszerelő. Gabi néni mosodájának telefonját jött felszerelni, úgyhogy amint belépett az ajtón Gizella elpirult, lesütötte a szemét, fátyolos hangján csak annyit mondott Gabi nénihez fordulva:
- Hát itt van az én emberem, a Tamás, a Ló Tamás.
És legközelebb már csak akkor szólalt meg, amikor elköszöntek Gabi nénitől egy sikeres próba telefoncsörgetés után.
Gabi néni hosszan nézett utánuk a kirakatüvegen át, aztán Halmai Ádámhoz fordult:
- Mit szól, Ádám, kérem, elkelne itt egy kis segítség, nem gondolja? Furcsa, hogy pont Mártika… - a mondat egy hosszú sóhajban végződött, amit Halmai Ádám egyébiránt egyáltalán nem is vett észre.

Mártika kicsit lejjebb vette a lángot a tésztafőző lábos alatt. Nem kell annak annyira zubogni, gondolta, Domonkos még egyáltalán nem végzett azzal a tetőfedési munkálattal. Ő, Mártika pedig ebédre várta a Kék utca legnagyobb lakóját. Mártika hetente megfőzte Domonkos kedvenc ételét, a káposztás kockát. Domonkos pedig cserébe elvégezte Mártika háza körül a férfias teendőket. Mártika igazából nem szorult rá erre a gesztusra, hiszen jóboszorka lévén pillanatok alatt egybeterelgethette a lehullott faleveleket, és egy szempillantásig tartott volna neki a téli tüzelő aprítása is. De Mártika tudta, hogy Domonkost boldoggá teszi a tudat, hogy neki, Mártikának az élete múlik Domonkos segítőkészségén. És Mártika ebben olyan biztos volt, mint amilyen biztosak az égen a csillagok…

(Első közlés a Nők Lapja Cafe-n)

Mártika határozottan úgy érezte, mintha pillangók röpködnének a gyomrában. Elõször arra gondolt, talán éhes, gyorsan be is kapott egyet a túrós csillagocskákból.
Azok közül, amiket éppen előző nap sütögetett nagy gonddal. Aztán amikor a pillangók csak nem pihentek el a gyomrában, letelepedett a narancssárga csíkos kedvenc kanapéjára. Arra gondolt, hogy talán ha pihen egy kicsit, a pillangók is megnyugszanak. Valószínűleg elszunnyadt, mert arra riadt fel, hogy Domonkos bekukucskált az ablakon.

Az óriást ezúttal az aggodalom hozta Mártika kacskaringós házához. Úgy vélte, mintha mostanában valami megváltozott volna Mártika körül. Meg is beszélte a dolgot Gyurma Gézáné Ibolykával, aki kerületi nővér lévén testi és lelki bajokat illetőleg a legképzettebb volt a Kék utcában.

- Na de mégis, mondja Domonkos, kérem, mióta észlelte Mártikán a változást? - kérdezte, miközben elábrándozva nézegette magát a gyógyszeres szekrény üvegében. Kicsit igazított is a haján, de csak egészen apró mozdulatot tett a nyakánál, hogy megemelje ezzel tupírozott frizuráját.

Domonkos ezalatt erősen gondolkodott. Azon töprengett mikor is kezdődött az egész. Erősen törte a fejét, hogy talán nyár elején jött a változás, amikor már lassan elfelejtették Karcsi kóceráját, és újra lehetett nagyon finom csokibonbont kapni a Kék utcában? Vagy később volt, amikor egy igazi turistacsoport tévedt az ő csendes kis környékükre, és akik hangosan viháncolva fotózták őt, Domonkost, a bamba óriást? "Nem, nem!" - Domonkos enyhén csóválta a fejét. Nem, akkoriban a dolgok még az eredeti kerékvágásban csordogáltak. Ő gyakorta szürcsölt mentateát Mártika világos nappalijában, Mártika pedig igenis figyelt arra, amit ő, Domonkos mesélt neki. A turistákról és minden másról is. Aztán egy idő óta Mártika már csak nézi őt, de nem figyel rá. Domonkos nem tudta mire vélni a dolgot.

Gyurma Gézáné a maga részéről tökéletesnek találta a frizuráját, így aztán ismét szánt arra némi időt, hogy Domonkos problémájával foglalkozzon.
- Talán orvos kellene neki! Nem gondolja? Egyáltalán fel bír kelni az ágyból? – kérdezte lassan eltöprengve.
Domonkos erősen Mártikára gondolt. Látta maga előtt vékony kis alakját nagy kötött pulcsiban, ahogy vállára vetett hosszú sáljával lépdel a Kék utca közepén. Persze, hogy fel tud kelni az ágyból! Nagyon is! Sőt! Domonkos arca megnyúlt a felismeréstől:
- Hiszen Mártika már nem is megy az utcán, hanem a föld felett lebeg! – mondta nagyon halkan. Ettől kicsit megnyugodott, de okosabb mégsem lett.
Domonkos végigpörgette magában az elmúlt hónapok eseményeit, és semmi különöset nem talált. A Kék utca élte továbbra is nyugodt és kék életét. Néhány új lakója szinte pillanatok alatt beilleszkedett a kis társaságba, úgyhogy az augusztus végi „Viszlátnyár!” bulin már olyanok voltak, mint egy igazi nagy család. Legelőször is egy új lakó, a tréfás kedvű Karoli úr érkezett a buliba, aztán jöttek a többiek. A régiek, Sára és Tímár Henrik, Ló Tamás és Gizella, eljött Tintilla, és persze Gyurmáék is az égszínkék kutyájukkal. A társasághoz csatlakozott Csiki Csuki Csoki hercegnő Karcsival együtt, és ott volt Gabi néni, a drága mosodás asszony, aki május óta lakott a Kék utca egy csendes kis szegletében.
Gabi néni házának földszintjén működött a mosodája, az első emeleten lakott ő maga és Halmai Ádám, a szürke házimacska. A legfelső bűbájos toronyszobát pedig sokáig hirdette albérletre a a Pink Lapok hirdetési újságban, mígnem, nem sokkal a buli előtt, egyszercsak beköltözött oda Kovács Pál Péter csillagász és pék. Nos, ő is jött a buliba. Remekül szórakoztak, volt tánc és lampionok, igazán kellemesen telt az este, ez abból is látszott, hogy ezúttal Mártika sem rohant haza a szürkület után félórával. Sőt!

Sőt! Nagyon sőt! Vigyorodott el Domonkos! Mártika azóta a buli óta lett olyan, amilyen. Mártika azóta néz csak, és nem lát, és Mártika azóta cserélte le a kedvenc csíkos pulcsiját csillagmintásra, és a függönyeire is arany színű fonallal sok-sok csillagot hímzett. „Itt valahol összefüggésnek kell lennie”- bólogatott magában Domonkos, miközben otthagyta a rendelőben Gyurma Gézánét, aki ezúttal éppen a kezein a körmöket vizsgálta teljes elmélyülésben.

Domonkos úgy érezte, valamit sejt, biztosat még nem tudott, de sejtett és ezért aztán Mártika háza felé vette az irányt.

(Első közlés a Nők Lapja Cafe-n)

Tintilla ezzel nem érthetett egyet, tündérlány volt ő a javából, aki áttetsző kis szárnyacskáit rezegtetve panaszkodott, éppenséggel Gizellának. Gizellát viszont az egész nem érdekelte, miután Ló Tamás megkerült és egybekeltek, ő úszott a boldogságban, és a napi lépcsőháztakarításon kívül semmi mással nem is volt hajlandó bíbelődni. Domonkos volt az egyetlen, aki hajlandó volt Tintilla döngicsélésére odafigyelni, de mivel ő kifejezetten utálta az édességet, hát a legkevésbé nem ütötte szíven a hajdani Csokibolt hűlt helye.

És ha már szerda, akkor az különös idő, hiszen a szerdáknak oka van a Kék utcában, csak úgy ukk-mukk-fukk nincsen itt szerda, tudjuk jól. Szóval végül is szerdán délelőtt Mártika egy jóképű, kék színű mackónadrágban, fején biciklis sisakkal, kezében egy óriási elemlámpával bemászott a kandallóba. Igencsak elcsodálkozott, amikor a kémény felé kiegyenesedve egy kis létrát vett észre a falba erősítve. Csodálkozott, viszont nagyon is megörült, hiszen egyből indulhatott fölfelé. Rövid mászás után észrevette, hogy a létra kétfelé vált, egyik része ment tovább fölfelé, másik része pedig jobbra egy vízszintes üregbe kanyarodott. Mártika természetesen a kanyarodós irányt választotta, és bebújt az üregbe. Négykézláb mászott egy jó darabig, aztán megállt, zsebéből előhalászott néhány mentolos csokipasztillát, amit előző délután vásárolt Karcsinál. Imádta a mentolos csokipasztillát, sajnos nagyon imádta. Ezen töprengett éppen, amikor észrevette, hogy távolabb, az üreg végén valami kis tábla lóg a falon. Azonnal elrakta a maradék pasztillát, és mászni kezdett a fehér tábla felé.

(Első közlés a Nők Lapja Cafe-n)

 Mártika pilledten üldögélt kedvenc sámliján, éppen a nappali egyik sarkában. Szemmagasságban elõször is látott egy fotellábat. Ha kissé megdöntötte volna magát derékban, egybõl két fotellábat is látott volna, de nem akart.

Aztán a fotellábakon túl szeme rátalált a néhány terítőrojt mögött rejtőző kandallóra. Nem szokta nézegetni. Csuda tudja, valahogy sohasem érdekelte őt annyira ez a hatalmas, nyitott szájra emlékeztető lyuk a szobája falán. Mártika évente egyszer Domonkost hívta, hogy cucálja meg a kandalló fölötti kéményt, aztán kész. Ezzel letudta az egész kandallóügyet. Azt sem értette, miért van úgy oda például a Nagyon Kék Hírmondó lakberendezési rovatának egyik munkatársa a kandallóért. Írásaiban állandóan azt erőlteti, hogy "egy kandalló mindig valami varázslatos pluszt visz az otthonunkba". Mártika erről azt gondolta, hogy a varázslatos plusz egy kandalló esetében kizárólag celsius fokokban mérhető melegedést jelenthet.

Na de egy kandallóba?

 (Első közlés a Nők Lapja Cafen)

 Gizella fahéjas angyalhajat sütött éppen, amikor Domonkos fejét észrevette a szoba ablakában. „Mindjárt készen vagyok!” - csicseregte az óriás felé. Domonkos bólintott egyet és mosolygott.

Azért próbálkozott ezzel a cseppet sem okos módszerrel, tudja jól, de hát annyira magányos és boldogtalan egy nyugdíjas sárkány élete. Mártika segített a visszavarázslásban is, Sára csak ámult, miket tud ez a kis nő!

A Pink Lapok hirdetési újság négy és feledik oldalán találta meg végül Mártika a megoldást. Ez állt ott ugyanis: „Tímár Henrik, született szegénylegény és nagyon titkos detektív. Minden homályos részletre fényt derít. Megrendeléseket csakis titkosírással várok a teljesen titkos címemre, Sára mellett öt házzal.”

Mártika kitette az ajtajára a „Nyomozás miatt átmenetileg zárva” táblát, nyakába kanyarított egy banánzöld sálat, mert igencsak hűvös szél fújt, és elindult Sára háza felé. Sára nyugdíjas sárkány volt, mogorva, morcos. Leginkább azért dühöngött, mert semmiféle módon nem emlékeztetett egy sárkányra. Satnya testén gömbölyű fejecske ült, és pirospozsgás ábrázatától mindenkinek inkább jó kedve kerekedett, semminthogy megijedt volna. A mesék márpedig rettentő sárkányokról szólnak.

Szóval Mártika megállt Sára házánál és számolni kezdte, hogy „Egy, kettő, há…” de csak eddig jutott el, amikor Sára házából hangokat hallott: „…legjobban akkor sikerül a varázslás, ha a varázsigét holdfénynél mormogjuk el. Legegyszerűbb varázspálcánkkal kétszer kell az eltüntetendőre suhintanunk….” Mártika nagyon, de nagyon meglepődött.

A Kék utcában már régóta senki sem akart ilyen macerás dologgal foglalkozni, mint a gonosz varázslatok vagy eltüntetések, varázspálcát pedig talán kislány korában látott utoljára a nénikéje sufnijában, két darabra törve. „Furcsa” – mondta. - „Felettébb furcsa”.

De aztán arra gondolt, a nyomozásra van egy szakember, azzal kellene próbálkozni. Észre is vette, hogy átellenben egy kalap alatt füstölög egy pipa, kicsit lejjebb pedig egy ócska szürke színű kabátot lengetett a szél. Mártika tudta, hogy ez csakis a nagyon titkos Tímár Henrik lehet. De mielőtt Mártika kinyitotta volna a száját, a pipa kiemelkedett és a gazdája megszólalt. „Csitt, egy szót se, mindent tudok, mindent hallottam. Körülszaglászok Sára lakásában.”

Ekkor a nyugdíjas sárkány ajtajánál megszólalt a csengő. Amikor Sára megjelent, a pipa kiesett a kalap alól, koppant egyet a kék kövön. Sára pedig szó szerint azt mondta: ”Nocsak, előbb ébredjen fel az a pernahajder, aki nálam nyomogatja a csengőt!” Erre – mi tagadás – a nagyon titkos detektív berezelt. Helyette Mártika szólalt meg, hogy mégis mi a csudát hallgat Sára, mi az a varázslós műsor, és melyik adón adják. De Sára nem is tudott válaszolni, elsápadt, kicsit meg is görnyedt, és nagyon, de nagyon szomorú képet vágott.

(Első közlésben megjelent a Nők Lapja Cafe-n.)

Ló Tamás telefonszerelõ és varázsló egy édesbús melódiát hallgatott. Ott ült a motorkerékpárján a Kék utca 106-os számú ház elõtt, és teljesen belefeledkezve hallgatta a rekedt hangot. Még a szemét is behunyta kicsit.

Aztán a következő pillanatban, pontosan akkor, amikor Tintilla kilépett a házból, már nem látta sem a motorkerékpárt, sem Ló Tamást, csak talán nagyon halkan egy édesbús melódiát hallott a levegőben, valami rekedtes hangon. Tintilla először arra gondolt, talán az ő szemével van valami baj, megállt, és hosszan bámulta Ló Tamás hűlt helyét.

Szemben Gizella hajolt ki az ablakon, hogy kirázzon egy porrongyot, de aztán Tintillára való tekintettel intelligens módon inkább kikönyökölt. Gizella királykisasszony volt, de nemrégen a Házmesterszövetség Aranysálas címét nyerte el, neki vigyáznia kellett a jó hírnevére. Ráadásul Ló Tamással éppen jegyben jártak, és várta, hogy hamarosan odaérjen telefonszerelés céljából.

És hogy ne legyen annyira nagy a csönd az utca két oldalán, hát Gizella átkiabált a még mindig kővé meredten álló Tintillának: „Hogysmint, hogysmint?” Ez egyike volt azoknak a mondatoknak, amikre senki nem várt választ. Úgyhogy Gizella majdnem kibukott az ablakon, amikor Tintillából folyni kezdett a szó. Mindent elmondott egy szuszra. És amikor a végére ért, és ott tartott, hogy ”… márpedig láttam, hogy Ló Tamás egyszerűen eltűnt,” Gizella már zokogott. De annyira zokogott, hogy még Domonkos is felfigyelt a dologra, sőt Gyurma Gézáék égszínkék kutyája is odatelepedett az ablak alá.

„Végre találtam egy igazán rendes pasast, magamhoz illőt, aki ugyanúgy elérzékenyült a szép dallamokra, mint én…” - zokogta Gizella, és hosszan szipogva elmesélte az egyre népesebb csődületnek, akik az ablaka előtt ámultak a ribillión, hogy az a dolog, a békapuszi, az nem úgy van, az csak a meseírók kedvenc fordulata, de bezzeg próbálta-e valamelyik is megcsókolni azt az ugrándozó nyálkás izét.

És amikor már Mártika is megjelent az ekrü színű lódenjában, kezében egy hatalmas légycsapóval, addigra Gizella szipogva már ott tartott, hogy ha nincs többé Ló Tamás, akkor ő minek tanulta meg a Képes Királylány legutóbbi számából a fahéjas angyalhaj készítését, kinek süsse meg karácsonyra, ugyan kinek.

Mártika ennél a pontnál úgy érezte, egyre zűrzavarosabb az élet a Kék utcában, és neki valamit feltétlenül tennie kell.


( Első közlésben megjelent a Nők Lapja Cafe-n.)

A titok egyszercsak bekúszott az utcába. De nem ám úgy rendesen, hogy „... na tessék, akkor itt vagyok, lehet tanakodni, töprengeni!” Á! Dehogyis! A titok ennél sokkal lassabban és alattomosabban lopakodott a Kék utca házai között.

Mártika kezdte sejteni, hogy megérkezett, rögtön utána Tintilla tündérlány is gyanakodni kezdett, majd sorra a többiek, akiknek először csak a rossz érzés tűnt fel, ahogy kiléptek házukból a Kék utcára. Ló Tamás varázsló létére félni kezdett, Gizella királykisasszony pedig már azt fontolgatta, hogy nagyon titkosrendőrt fogad.

A dolog egy szerda reggelen kezdődött. Köztudomású, hogy a szerda a világ legunalmasabb napja, úgyhogy a Kék utcában havonta csak egyszer tartották meg a szerdát. A titok úgy kezdődött, hogy Mártika kapucsengője egyszerűen eltűnt. Szép, fekete láncon lógó aranyos csengettyű volt, aminek a húzóját piros szalaggal díszítette Mártika, elsősorban ügyfelei örömére.

Szerda reggel történt az is, hogy Domonkos feje fölül ellopták a kék rózsás ágytakarót, ami – ideiglenesen – a tetőt helyettesítette a házán. És még az is szerda reggel volt, hogy Ervin, Gyurma Gézáék égszínkék kutyája unottan rugdosta arrébb a reggelire kapott csontot.

Tintilla szerint ezek olyan jelek, amiket nem lehet szó nélkül hagyni. Nem is hagyta, egyenesen Domonkosnak kiabálta, hogy - „Hallja-e, hát maga a legnagyobb itt az utcában, ugyanmá', találja ki, hogyan járhatnánk a dolgok végére!” De Domonkos meg se hallotta szegény kis tündérlány kiabálását. Domonkos ugyanis zokogott, sírt, mint a záporeső, úgyhogy többek között Teréz, a boltoskisasszony és képzett gyógyfüves vajákos asszony esernyővel lépett ki az utcára. Csak akkor lepődött meg igazán, amikor az esernyőjén körben sűrűn szabályos tenyérnyi lyukak tátongtak.

Mártika mindezeket látta görbe házikójának toronyszobácskájából, úgyhogy meg is fogalmazott hirtelen egy üzenetet: „Itt valami titok lappang! Mindenkit gondolkodásra szólítunk fel, találkozzunk a villanypóznánál, pontosan ekkor.” Az ekkor minden Kék utcai lakos számára világos időpontmegjelölés volt, mégis, az utca egyetlen villanypóznájához nem érkezett meg az összes itteni lakos.

Egyikük ugyanis elveszett.

( Első közlésben megjelent a Nők Lapja Cafe-n.)

A Kék utca bárhol ott lehet, ha akarod. Alkonyórán, amikor már majdnem és még nem egészen… Na, akkor, akkor tudsz egy pontos és határozott lépéssel a Kék utcában elindulni.

Az első, ami feltűnik mindenkinek, aki erre jár, egy nagyon furcsa, girbe-gurba ház, szám szerint a tizenhármas. Hogy éppenséggel az utca legeslegelején van, az nem baj. A ház úgy fest, mintha egy morcos öregasszony az esernyője fém hegyével jól összevissza böködte volna, hogy aztán a végén még bosszúsan rá is tüsszentsen.

Mártika lakott a házban, ez ki is volt írva az ajtóra. Egészen pontosan az volt kiírva, hogy „Mártika, nagyon ügyes szemfelszedő, harisnyastoppoló és jóboszorkány” Utóbbi teljesen egybeírva, mint egy sóhaj. Mártika azt szerette a legjobban a világon, hogy az olyan volt, hogy neki nem kellett rossz boszorkánynak lennie, hanem lehetett az, aminek született. Jó. Igaz, ebből nem élt meg, mert a királykisasszonyok elvarázslása sokkal jobban szokott jövedelmezni, így aztán Mártika kénytelen volt szolíd kenyérkereset után nézni.


Akkoriban költözött a Kék utcába, amikor levizsgázott a harisnyán szaladó, rohanó, futkosós szemek összeszedegetéséből. És akkor ismerkedett meg Domonkossal is. Domonkos néhány házzal lejjebb lakott, bizonyos mértékig lelkileg rokonságban állt Mártikával. Neki ugyanis az állt a személyi igazolványában, hogy foglalkozása óriás, de Domonkosnak fogalma nem volt, hogyan is kellene ennek megfelelően viselkednie, pláne, hogy hogyan szerezze meg a napi betevő káposztástésztáját. Domonkos először csak unalmában állt be segédkezni a házak építéséhez, aztán már egyre ügyesebb tetőket készített, és nemsokára egyre csinosabb házakat emelt, volt köztük hat emeletes is, kis tornyokkal. És miközben mindenkinek tetőt húzott a feje fölé, a saját maga házát nem tudta befejezni. „A bolond jó szíve magának, Domonkos, ami van!” – mondogatta Mártika.

Gyakorta teáztak együtt, úgy, hogy Domonkos a térdére vette Mártikát, aki mint valami elméretezett fotelben, kényelmesen, ámde roppant egyenes testtartással üldögélve csevegett. Hiába, Mártika született úrilány volt, hosszú haját mindennap helyes kis kontyba tekerte a feje tetejére, és narancssárga kötött pulcsit húzott kedvenc piros kordbársony nadrágja fölé. Mártika imádta a puha holmikat és a színeket.

Éppenséggel ezt nem mindenki vette jó néven.

Folyt. köv....
 
(Első közlésben megjelent a Nők Lapja Cafe-n)